Szeptember elsejéhez közeledve egyre többször jutott az eszembe a Herman, ahová az elmúlt 8 évben jártam. És egyre többször kaptam a fejemhez, hogy te jó ég, még csak 3 hónapja érettségiztem! Pedig úgy éreztem, hogy sokkal több idő telt el. Elsején, amikor felkeltem, és elkezdtem készülődni, az jutott az eszembe, hogy 8 év után először megyek évnyitóra - mivel nálunk nem tartottak. Az, hogy mostantól kezdve már máshová járok, csak akkor tudatosult bennem rendesen, mikor nem a Malomszög utcánál szálltam le a villamosról, és elhaladtam a Herman előtt. 8 éven keresztül koptattam a padokat ott, és szidtam a tanárokat vagy éppen nevettem rajtuk. Emlékszem, milyen volt a legelső napom, mikor kicsit félve léptem be az osztályterembe, ami már tele volt velem egykorú gyerekekkel. Emlékszem az utolsó napra is, amikor az érettségi záróünnepségen álltunk, és, amikor átvettem az érettségi bizonyítványom. Mintha a kettő között nagyon rövid, azóta viszont nagyon hosszú idő telt volna el. Pedig pont fordítva volt: az első és az utolsó nap között 8 év, míg azóta csak 3 hónap telt el. Ugyan emlékszem a rossz dolgokra is, de azok most már inkább viccesek, mint sem felháborítóak. Emlékszem, mennyiszer haragudtunk egy-egy tanárra, hogy rossz jegyet kaptunk, és még véletlenül se magunkat hibáztattuk - kivételek persze mindig akadtak.
De vajon a volt osztálytársaimnak - még mindig nehezen tudom megszokni ezt a kifejezést - eszükbe jut, hogy mit kaptunk ezektől a tanároktól vagy, hogy volt osztályfőnökömet idézzem, tanaraktól? És most nem arra gondolok, hogy hány szerelme volt József Attilának vagy, hogy mi történt 1900-ban. Úgy gondolom, hogy minden tanártól kaptunk valami pluszt, valami fontosabb dolgot, ami talán észrevétlenül vált a jellemünk részévé. Mennyiszer szidtuk osztályfőnököt, hogy milyen össze-vissza adja le az anyagot, vagy Vályt, hogy a törinek csak a véresebb részleteivel foglalkozik eléggé, de többek között tőlük tanultuk meg, hogy mennyire jó olyan dologgal foglalkozni, amit tényleg szeretsz. És ők tanították meg azt is, hogy egy dolgot mindig két oldalról szemléljünk meg, hogy pontosabban képet kapjunk róla. Bialkó tanárnőnek köszönhetjük, hogy a biológia szárazabb részeit is érdeklődve hallgattuk, és példát láttunk arra, hogy lehet sok ember figyelmét lekötni, és emberségesen feleltetni. Némettanárnőn megfigyelhettük azt a rajongást egy másik nemzet iránt, amit mi magunk is sokszor érzünk egy-egy orszgába való eljutás során vagy után. Most felesleges és unalmas lenne, ha felsorolnám az összes tanárt, akik tanítottak az a 8 év alatt, de mindegyikük tanított nekem valami mást, valami többet az iskolai tananyagon kívül.
Tudom, hogy valószínűleg ők sose fogják elolvasni ezt a bejegyzést, de itt és most szeretném nekik megköszönni, hogy az elmúlt 8 év alatt annyi vesződés árán sikerült belém nevelniük egy s mást, hogy jobb emberré váljak.
Köszönöm.

írta: Nici