Súlyos gondok.2010.01.07. 21:12
Mivel szerény véleményem szerint majdnem minden korombeli lányt érint ez a probléma, ezért úgy érzem, nem ártana róla itt is írnom. Aki a címből nem erre asszociált volna, annak azért elmondanám, hogy igen, a tinilányok tömeg- és önképproblémáikról szeretnék beszélni. A legegyszerűbb talán az lenne, ha saját magamon vezetném, le, ugyanis én vagyok az élő példa arra, hogy mindenkit meg tudnak hülyíteni ezek a dolgok. Általában normális vagyok, de néhanapján, főleg hétvégén, rámjön a "jajjdekövérvagyok", "jajjdecsúnyavagyok" és az "engemsenkisemszeret" érzés.
A súlyproblémáimmal, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Tudjátok, igazán idegesítő, hogy a különböző tettömegindex-mérő táblázatok és hasonlók szerint mindig a túlsúlyos kategóriába tartozom, csak azért, mert épp a csontozatom erősebb, mint egy átlag tizenévesnek. Konkrétán olyan 52-53 kg-t nyom a csontozatom, így csak akkor tartoznék a normális kategóriába, ha szó szerint csont és bőr lennék. De mivel nekem van olyanom, hogy csípőm, meg fenekem, meg combom, ezért természetesen bőven az ideális pont fölött vagyok. Ezt próbálja belém súlykolni mindenki, és általában el is hiszem, de azért akárhányszor ráállok a mérlegre, szégyenérzetem van és nagyon kövérnek érzem magam, csak azért mert a tv és a társadalom azt nevelte belém, hogy aki ötvenöt felett van az már nem az igazi, hatvanöt felett pedig kimondottan kövér emberekről beszélünk. És igazából nem is azzal van a bajom, hogy én nem vagyok képes felfogni ezeknek a képeknek a hamisságát, hanem folyton azon rágódom, hogy vajon a többiek mit fognak gondolni, ha kiderül, hogy xy kiló vagyok. (igen, direkt nem írok számot, mert kb ti is ilyen pufóknak képzelnétek el. pedig szerintem nem vagyok az, és általában a környezetem is ezt mondja. Bár lehet, hogy csak megnyugtatni akarnak. A másik kedvencem, mikor a nagymamáim jönnek olyanokkal, hogy ők negyvenöt meg ötven kilókkal mentek férjhez. Egyrészt jó tizenöt centivel voltak alacsonyabbak nálam, másrészt pedig, ne verjetek meg az ősznteségemért, ma egyikük sem olyan sudár és karcsú, mint fiatalkorában, viszont anyu, aki kb. havanöt-hetven kilóval ment férjhez, ma sem kövér. (a nehéz csontozatot úgyamúgy tőle örököltem). Furcsa leírni, de nekem komolyan rossz érzéseim vannak, akkor, ha megkérdezik mondjuk osztálytársaim, hogy hány kg vagyok. Mert ugyan tudom, hogy legalább egy tizest letagadhatnék, mindenki elhinné, nem szeretek hazudni, úgyhogy inkább csöndben meglapulok és felszívódok. Harmadik utas politika. Szóval nem egyszerű tinikéntt az élet, főleg így, hogy a tvből az folyik, hogy az a szép, aki vékony, agyonfesti magát és tudja riszálni a seggét. Csakhogy a szépség marháán nem ezen múlik :)
írta: Fanni
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
köszönöm, köszönöm, köszönöm Fanni! végre valaki képes volt ezt leírni.őszintén bevallom, nekem se volt merszem ezt, legalábbis hasonló témát felhozni a blogomba. teljesen egyetértek, főleg mivel én is hasonló helyzetben vagyok. és igen, a társadalom... nem is tudom, hogy ennél mélyebre süllyedhetnénk e még [legalábbis ebben a témában], de valahol mintha hallottam/néztem/olvastam volna, hogy kezd újra "divatba" jönni a normális testalkat, nem pedig az anoreksziás korszak folytatja az útját.
szóval tényleg csak gratulálni tudok neked a blogbejegyzésed miatt. :)
adri