Mint minden gyermek, én is imádtam a karácsonyt. Egész évben csak erre a néhány napra vártam, s mikor eljutottunk decemberig, a szívemet az ünnep hangulata töltötte meg. Persze akkor még hittem a Jézuskában és az angyalokban.

  A mi házunkban az volt a szokás, hogy már karácsony előtt egy-két nappal a Jézuska feldíszítette a fát. Így volt ez ezen a télen is. Karácsony előtt jártunk, s már javában vártam azt a napot, mikor végre beköszönt az ajtón az év legszebb ünnepe. Boldogan, reményekkel teli feküdtem le, hiszen már tudtam, nem sokára bizony együtt várhatjuk a fa alatt az ajándékokat. Szinte jóleső érzés volt, ahogy kinéztem az ablakon, és láttam az ablakom előtti behavazott fát, ahogy meg-megcsillan a holdfényben. Annyira élveztem a kinti hideg téli táj bámulását a puha, meleg ágyból, hogy behunytam a szemem, úgy kezdtem el álmodozni a karácsony estéről. Azonban mikor csukott szemeim felnyitódtak, egy árnyékot láttam átsuhanni a fa ágai közt. Egy árnyékot, ami lehetett egy hidegben didergő madár, de lehetett akár egy angyal is. Nem, az nem lehet. Vagy igen? Az az árnyék olyan volt, mint egy angyal, aki meglátogatott, de amiért kinyitottam a szemem, megijedt, és eltűnt. Tovaszállt, nehogy lelepleződjön kilétük.

  - Áh, hülyeség! – mondtam magamnak, de valahogy reménykedtem, hogy mégis lehetséges. Aztán szép lassan álomba merültem.

  Másnap reggel nagy zajokra ébredtem. Kitörő lelkesedéssel toppant be szobámba édesanyám, és rángatott ki az ágyból.

  - Nézd, Ági, itt járt a Jézuska! – kiáltotta.

  Nem tudom, hogy mi történhetett velem, de amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam az ágyból, s félig behunyt, álmos szemekkel próbáltam tájékozódni a félhomályban. Beleütöttem a küszöbbe a lábam, majdnem nekimentem az ajtófélfának, de nem érdekelt. Minél előbb látni szerettem volna, hogy miről beszél édesanyám. Mikor végre eljutottam a nappaliig, ott egy hatalmas, feldíszített karácsonyfa terebélyesedett, tele csillogó-villogó díszekkel, édességekkel, csillagocskákkal. Alig hittem a két szememnek.

  - Ó, hát mégis létezik a Jézuska! – kiabáltam, s nagy örömömben körbeugráltam a karácsonyfát. Anyu alig tudott megnyugtatni.

  Közben persze fel is kellett öltöznöm, hiszen még várt rám az óvoda. Aznap volt az utolsó nap az oviban így szünet előtt, hiszen másnap már Szentestét ünnepeltünk. Soha még ilyen boldogan nem indultam el óvodába, mint aznap. Anyu kísért el, és nagy büszkeséggel meséltem el neki az előző nap eseményét.

  - Képzeld, láttam egy angyalt! Vagy lehet, hogy az az angyal maga volt a Jézuska. Benézett a szobámba, hogy lássa, alszom-e. De persze én nem aludtam. Ahhoz túlságosan is boldog voltam, hogy elaludjak.

  Anyu csak egy sejtelmes mosolyt eresztett el, és azt is csak jóval később tudtam meg, hogy mit takart az a mosoly.

  Egy évvel később, már első osztályos kisiskolás koromban ugyanis a szüleim mindent bevallottak: az egész Jézuska-ügy csak egy kitaláció, hogy a gyerekek örüljenek a karácsonynak Azzal pedig véget ért az oly boldog kisgyermekkorom. Először csalódott voltam, úgy éreztem, hogy becsaptak, csak később jöttem rá, hogy ez az egész nem azért volt kitalálva, hogy bántsanak vele. Épp ellenkezőleg, azért mondták ezt, hogy örömet okozzanak. S persze megkértek, hogy húgomnak ne mondjam el. Ő még kicsi volt, s megérdemelte, hogy higgyen a csodákban. A csodában, hogy léteznek tündérek vagy éppen angyalok.

  De elteltek az évek, és már mindketten nagyok vagyunk. A karácsonynak már nincs akkora varázsa az életünkben, mikor még hittünk benne. Most már csak annak örülünk, hogy békességben és boldogságban a család együtt ünnepelhet.

by Gigi

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés