Hosszú, sietős léptekkel vágtam át a város utcáin. Már jócskán besötétedett, a szél pedig nyughatatlanul fújt. Hiába voltunk már benne jócskán naptárilag a télben, az időjárás nem mutatott hajlandósságot arra, hogy fehér karácsonnyal ajándékozzon meg minket.  
A város ünnepi lázban égett. A központ utcái mentén álló fákat aranylóan világító égősorok ékesítették, a lámpaoszlopokon hullócsillagok díszelegtek. Az egyik téren egy szán állt, előtte fából kifaragott rénszarvassal. A szánban most egy testvérpár ült, s a szülők büszkén fotózták mosolygós csemetéiket. De nem csak a terek és az utcák pompáztak. A boltok kirakatait világító figurák, plüss hóemberek és girlandok díszítették.  
Amint az ember belép egy ilyen üzletbe, rögtön találkozik a karácsony közeledtének egy újabb jelével: a tömeggel. Ugyanis ajándék kell, így az emberek amint tehetik, rohannak a boltokba, hogy teljesítsék szeretteik kívánságait.  
Én is ebből a célból róttam az utcákat. Az ajándékozás kérdése mindig komoly fejtörést okoz számomra. Mindig szeretnék valami ötletes meglepetéssel előrukkolni, de sajnos gyakran rá kell ébrednem, hogy szeretteim ízlését nem is olyan könnyű eltalálni. Persze néha kapok valami támpontot, de a neheze akkor is rám hárul. 
Egyik boltból ki, egy másikba be. Így zajlik a karácsonyi bevásárlás, és ez a folyamat addig ismétlődik, míg végül hulla fáradtan, lejárt lábakkal ki nem jelentem: elég volt! Haza megyek, megjutalmazom magam egy bögre forró citromos teával, és másnap újra indulok az én kis beszerző hadjáratomra. 
Hát valahogy most is így indult minden. Üzletről üzletre járva próbáltam megtalálni családtagjaim és barátaim megfelelő ajándékát. Három játékboltot kellett végig néztem, mire megtaláltam a bátyám fiának azt a kisvonatot, amit az ember nyugodtan adhat egy kétéves gyerek kezébe, nem fogja lenyelni rögtön a kerekeit, ugyanakkor elég nagy zajjal van ahhoz, hogy Zolika élvezze a vele való játékot.

Egy másik ízben egyenesen a kosaramból halászta ki egy szemfüles bácsi az egyik barátnőmnek szánt kék sálat. Nem volt szerencséje, rajta kaptam, és nem voltam túl boldog. A bácsit ez a tény nem hatotta meg, mint ahogy a kérlelő szavaim sem. Választhattam: vagy jelenetet rendezek a tömeg közepén, vagy futni hagyom a bácsit a sállal együtt. Az utóbbi mellett döntöttem. Vállat rántva kiálltam a sorból, hogy vegyek egy másikat. Természetesen már nem volt egy darab se. Azt hiszem, Magda az idén kénytelen lesz beérni egy pár zöld kesztyűvel...

A többiről már nem is beszélek. A lényeg annyi, hogy ha hosszas keresgélés és sorban állás árán is, de sikerült megvásárolnom az ajándékokat. Már csak a helyi szupermarketbe kellett elszaladnom, hogy a karácsonyi fogásoknak se legyünk híján az ünnepek alatt. Ott is, akárcsak az összes többi boltban, kész bolondok ház volt. Ilyenkor mindig elcsodálkozom rajta, hogy mennyi ember él a környéken. Ha most autóval jöttem volna, bizonyára sűrű szitkozódások közepette kénytelen lettem volna három utcával arrébb parkolni, ugyanis az összes többi helyet már réges-régen elfoglalták azok, aki előttem érkeztek.

A bejárattal szemben szaloncukrok és bonbon hegyek fogadták az érkezőt. Szebbnél szebb csomagoló papírban kellette magát a sok finomság, az embernek szinte már belefájdul a feje a látványba. Unottan tologattam a kocsit a sorok között, ami egyre inkább kezdett megtelni a legkülönfélébb dolgokkal: mirelit hal, földimogyoró, több csomag liszt, pezsgő, macskaeledel, habkarikák... Mire a kasszákhoz értem, már irányítani is alig tudtam a megtelt bevásárló kocsit.

Pénztárcám karcsúbb lett, mint valaha. Egy kisebb vagyont hagytam a kasszánál. Félreállva számoltam a visszajárót, biztos, ami biztos. Egy hatéves forma kislány szaladt el mellettem, a pénztárnál álló anyukájához. 
- Anyu, anyu, adsz pénzt? – rángatta meg a nő kabátját. 
- Mire kell, Zsófi?  
- Szeretném bedobni a perselybe! – hadarta a gyermek. Közben idegesen toporogva egy átlátszó üveggömb felé mutatott. Az anya bólintott, majd némi aprót nyomott kislánya kezébe. Zsófi boldogan szaladt vissza, s érménként dobálta a zsákmányt a gömbbe.

Elszégyelltem magam. Ott álltam, teli kosárral, és fogadni mernék, hogy megvettem egy csomó fölösleges kacatot. Egy része bizonyára a kukában landol az ünnepek elmúltával. Karácsony előtt egy átlagember magában találgatja, mit kap majd karácsonyra. Szinte már látjuk magunk előtt, ahogy letépjük a fényes csomagoló papírt, és a kezünkben tarthatjuk az áhított laptopot vagy mobiltelefont. És valljuk be, némelyikünk igenis csalódott, ha csak az egyel olcsóbb fényképezőgépet találja a fa alatt. Az önfeledt ünnepi vacsora közben még a kutyának is lehajítunk egy-egy szem süteményt, lévén neki is karácsony van. Eszünkbe sem jut, hogy esetleg vannak más emberek, akiknek nem ilyen boldog az ünnep. Nekik nem hogy sütemény nem jut az asztalra, de gyakran még hús sem.  
Talán az emberek önzőbbek lesznek karácsonykor. Megértem őket. A világ nap mint nap szembesít minket borzalmaival. Elég csak bekapcsolni a tévét, megnézni a híradót, hogy elszontyolodjunk. Azt hiszem, nem bűn, ha legalább karácsonykor szeretnénk kilépni ebből a világból, hogy néhány boldog órát tölthessünk el szeretteink körében anélkül, hogy a Föld problémáin töprengenénk. Emiatt feledkezünk meg azokról, akiknek korántsem ilyen fényes az ünnep. Pedig igaz a mondás: jobb adni, mint kapni.  
A markomban tartott visszajáróra pillantottam, majd a perselyhez léptem. 7865 forint, ha a kasszánál jól adtak vissza. Világmegváltás szempontjából nem egy nagy összeg, de hiszem, hogy ezzel is hozzájárulok ahhoz, hogy legalább néhány embernek boldogabban teljenek az ünnepek. Csak ekkor fogtam fel igazán, mennyire szerencsés vagyok: megvan mindenem, ami a saját boldogságomhoz szükséges, és a képességem, hogy segítsek másokon.

Zacskókkal megrakodva léptem ki a boltból. Az első hópehely lustán landolt a vállamon: a tél apró ajándéka a világnak.

by Dorcsy

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés