Párizs, 1899. december 24. 

Szörnyű hideg szállt kora délután a városra. A nap nyugovóra indult, vörösre festve a Montmarte hófehér domborulatát. A szállongó hópelyhek egyenként takarták be a nyüzsgő várost; az épületeket, a lovas hintókat, a fákat. A szél egyre erősödött és a gyalogosok sietve indultak otthonaik felé, hogy élvezhessék a kandalló melegét. Valamennyi ház ablakából fényesség sugárzott, az utcai lámpákat is meggyújtották. A város most még szebbnek és gazdagabbnak hatott, mint nappal.

Minden ember számára nagy nap volt a mai. Mindenkinek a békét, a szeretetet és a családi együttlét reményét hozta el évről évre. A főváros ilyenkor szebben ragyog, az emberek kedvesebbek, vidámabbak. A karácsonyhoz rangtól, nemtől és vagyontól függetlenül mindenkinek joga van.

A Sanz-Elsysées pazar látványt nyújtott, mint egy arany fonal kettévágta a várost. A sugárúton ezúttal alig járt valaki. Az emberek családias hangulatban kívánták eltölteni ezt az estét, hiszen mégis kinek lenne kedve Párizs rideg kövein ünnepelni?

A Diadalív felől egy ócska konflis közeledett, amit egy fekete ló húzott. A járműben Madeline ült, egy jómódú bankár leánya. A konflist pedig a fiatal inasa, Benjamin vezette. A hölgy önszántán kívül utazott ily módon, ugyanis a hintóval apja egy fontos vacsorára sietett el. Tehát ha nem akart gyalogosan eljutni otthonába kénytelen volt beérni a hideg, lassú konflissal.

- Maga nem veszi észre, hogy mennyire hideg van?

- Egem nem zavar.

- Hát persze, hiszen már megszokta. - vetette oda flegmán Madeline.

- Születésemkor is ilyen hideg volt. Majdnem meghaltam édesanyámmal együtt.

A hölgy elszégyellte magát, de dölyfös természete nem hagyta, hogy bocsánatot kérjen. Helyette másra terelte a szót:

- Maga szerint messze vagyunk még? Nem szeretném lekésni a vacsorát. Siethetnénk egy kicsit jobban.

- Nem lehet, mert nagyon síkos a padka. Még a végén elakadunk, vagy az árokba fordulunk. - válaszolta Benjamin.

A hölgyet ez egyáltalán nem érdekelte. Fázott, késésben volt, ráadásul össze volt zárva ezzel a jellegtelen alakkal... aki titkon tetszett neki. A fiú jó vágású, tipikus francia megjelenéssel. Kisugárzásában volt valami, ami nem hagyta nyugodni a lányt. A szégyenbe viszont belehalna, ha Benjamin megtudná mit érez iránta. Sóvárogva nézett a jégvirágos ablakon kifele, az előkelő sugárút teljesen kihalt volt.

- Milyen csendes ma minden. - jegyezte meg unottan.

- Talán, mert ma van az ünnep, amit maguk Karácsonynak neveztek el. De fogadni merek azt se tudja mit ünnepelnek ilyenkor. - válaszolta élesen a fiú.

Madeline meglepődött, és igazságtalannak érezte az inas szavait.

- Igenis tanultam a Karácsonyról a templomban. Jézus krisztus születésének ün...

- Az érzelmeket nem lehet tanítani, az olyan ember, aki az eszével szeret, az nem szeret igazán. - vágott a szavába Benjamin.

- Ezt hogy érti? És milyen jogon beszél velem így?

- Maga nem tud semmit az életről hölgyem. Az élet odakint van, nem pedig a francia előkelők szalonjaiban. Maga azt hiszi a Karácsony a fényűzésről szól.

- Tisztában vagyok vele, miről szól ez az ünnep. - szólt vissza Madeline, majd kissé bizonytalan hangon folytatta: - Hiszen nem látja? Ma mindenki olyan boldog. A rossz eltűnt a városból.

Benjamin hátrafordult, a lány szemébe nézett és nem látta a boldogságnak egy szikráját sem.

- Akkor maga miért nem boldog? - kérdezett rá finoman.

- Ehhez semmi köze Benjamin. Igenis boldog vagyok! Megvan mindenem, ami kell. Kastélyok, házak, ékszerek, ruhák, és pénz, amiből bármit megvehetek. Boldog vagyok.

- De valami mégis csak hiányzik az életéből. Így Karácsony napján se tud mondani olyat, aminek a világon mindennél jobban örülne?

Madeline egy pillanatig eltöprengett rajta, hogy mégis igaza lehet a fiúnak, de a tőle megszokott önelégült hangon folytatta:

- Megvan mindenem.

- Sejtettem, hogy ezt fogja mondani. Hölgyem! Ma bebizonyítom magának, hogy Párizs valamennyi embere gazdagabb, és boldogabb ezen az estén Önnél.

- Na ne nevettessen! Mit tudna maga mutatni nekem? - a lány hangján a megvetés és kíváncsiság furcsa keveréke érződött. Titkon azt remélte, a fiú valami olyasmit fog neki adni, amire mindig is vágyott. Talán megcsókolja? 
Úgy gondolta játszik egy kicsit a férfi naivságával, és próbára teszi.

- Benjamin!

- Igen kisasszony?

- Ha sikerül bebizonyítania, hogy nincs meg mindenem... megcsókolhat. - miután Madeline kimondta az utolsó szót, a konflis megállt, Benjamin hátrafordult és elvörösödve visszakérdezett:

- Hogy mondta kisasszony?

- Megcsókolhat. - a lány el tudott volna süllyedni szégyenébe, hogy kétszer is kimondta ezt a szót. Tudta egy úri hölgy soha nem tenne ilyet a szolgájával. De a fiú iránt érzett vonzalma felvette a harcot az erkölcseivel.

- Nem bánom. Állom a fogadást! - azzal kezet nyújtott a hölgy felé, kiszálltak az álló járműből és elindultak egy sikátor felé.

- Hova megyünk? - kérdezte kis idő múlva Madeline, aki szorosan a fiú vállába kapaszkodott, hogy biztonságba érezze magát.

- Elviszem egy olyan helyre, ahol megtalálja a rég elvesztett boldogságát.

Távolodva a széles sugárúttól, kisebb sikátorokon át ballagtak magányosan. Dermesztő hideg volt, de egyikük sem fázott. Madeline szokatlanul nagy izgalommal követte az előtte haladót. A városnak ezen részén még sohasem járt. Szörnyű bűz áradt a szűk utcák szemeteseiből, a barátságos fények tompává váltak. Néhol kóbor ebek szaladgáltak, kergetőztek, máshol néhány hajléktalan próbált meg pénzt kérni tőlük. Madeline szíve kezdett sajogni.

- Ezek az emberek tényleg így élnek minden nap? - kérdezte suttogva, miközben végignézte az egyik asszony ruházatát.

- Sajnos igen. De sietnünk kell. Nemsokára ott vagyunk.

- De mégis hova visz engem?

- Mondtam már. Oda, ahol az emberek igazán boldogok.

Madeline némán bólintott, majd megszaporázta lépteit, hogy követni tudja. Pár percig ballagtak így szótlanul, de a csend hangja többet árult el, mint bármi más. A lány betekintett néhány ház ablakán. Szinte mindenhol hatalmas gyereksereget, vidámságot, jókedvet látott. Az emberek az asztalnál ültek, és jóízűen ettek, társalogtak, énekeltek. Asszonyok, férfiak és gyerekek együtt ünnepelték a Karácsonyt. Madeline számára ez teljesen újdonság volt. Számára az évnek ez a napja igazából semmi különlegességet nem tartogatott. Az előkelő társasági élet, az éjszakába nyúló fogadások mindennaposak voltak. A karácsony számára nem is létezett.

- Nekem soha nem volt igazi ez az ünnep. - suttogta a lány.

- Ezt miből gondolja?

- Soha nem játszhattam más gyerekekkel. Anyám halála után édesapám inkább társasági életet élt, mintsem velem foglalkozzon.

- Ez elég szomorú lehet. - sajnálkozott Benjamin. - Én minden karácsonyt a családommal töltöttem, talán ez az első alkalom, hogy magányosan várom a Szentestét.

- Miért nem utazik le vidékre? A családjához. Biztosan örülnének a látogatásának.

- E felől semmi kétségem, de nem tehetem meg. Ma is dolgoznom kell, utazásra pedig nincs pénzem.

A lányra hatalmas bűntudat nehezedett. Tudta, Benjamin miatta nem lehet a családjával, mert őt kell fuvaroznia. Ő tehet mindenről.

- Az én hibám. Megfosztom magát a boldogságtól. Most már rájöttem, mi hiányzik a tökéletesnek hitt életemből. Az ember csak addig boldog, amíg azt hiszi, megvan mindene. Ma este rájöttem, nekem nincs igazi családom. Gyerekként könnyen beletörődtem, felnőtt fejjel pedig csak sajnálni tudom magam. Igaza volt, Benjamin. Párizs minden embere boldogabb nálam. - könny szökött a lány szemébe. A fiú érezte, ezek a szavak tényleg szívből jöttek.

- Karácsonykor minden embernek joga van a boldogsághoz. Gyere Madeline, ma este újraélheted a gyerekkorod.

Benjamin megfogta a lány kezét, rámosolygott, majd visszaszaladtak a konflishoz. Soha nem érezték magukat ennyire felszabadultnak. A jármű teljesen átfagyott, a ló is remegett. Benjamin előre lépett, kinyitotta a konflis ajtaját és besegítette a hölgyet. A szemébe nézett az ablakon keresztül, majd rácsukta az ajtót. 
- Nem ül ide mellém egy kicsit?  
- És akkor ki hajtja a lovat? - kérdezte kissé zavartan a fiú.

- A ló tud még várni pár percet. Egyébként is fogadtunk, és nyertél. Nem szeretnéd megkapni, ami jár?

Benjamin elpirult, majd félénken így válaszolt:

- Azt hittem nem gondolod komolyan. A csókot.

- Egy úri hölgy tartja a szavát. - Madeline kinyitotta a konflis ajtaját, majd lelépett a friss hóra. A fiú nyakára tette a kezét, megsimogatta az arcát… és szájon csókolta. Ebben a pillanatban megszűnt minden külső tényező. Hosszú percek teltek el így. Egyikük sem akarta elengedni a másikat. 
- Lassan ideje indulnunk. El fog késni, az urak már várják odahaza. - aggodalmaskodott az inas.

- Ma boldog akarok lenni. Szökjünk el a világból örökre.

- Örökre? Az túl hosszú idő. Nem hiszem, hogy boldoggá tudnálak tenni.

- Akkor csak ma estére. Karácsonykor minden álmunk valóra válhat. - kérlelte a lány.

- Nem bánom Madeline. A mai lesz életed legszebb estéje. Gyere, megmutatom neked a daloló Párizst.

- Joyeux Noel* Benjamin!  
- Joyeux Noel! - suttogta a lány fülébe, majd ismét megcsókolta.

- Egy valamit nem értek. Miért nem lehet minden nap karácsony? 
Az inas meglepődött ezen a kérdésen. Elgondolkozott egy kicsit a válaszon, majd szomorúan folytatta:

- Mert az emberek nem szeretnek boldogok lenni.

* ~ Boldog Karácsonyt! 

Királyném, kigyúltak a lángok, 
Aranyos hintónk, íme, száll, 
Ma a nép közé vegyülünk el, 
Te a királyné s én a király.

(…)

Vágy, élet és sugár a lelkünk 
És utunk mégis koldus-út, 
Jogunk van minden fényességhez, 
Amit az élet adni tud.

(…)

Döcög, döcög az ócska konflis, 
És mi sápadtan reszketünk. 
 

(Ady Endre)

by artist 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés