"Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek Veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk."
A fürdőszobában állok. A jéghideg csempe szinte fájdalmasan ér a felhevült bőrömhöz, de most ez nem érdekel. A tükörbe nézek. Egy idegen ember küld felém egy fáradt, meggyötört mosolyt. Szinte alig ismerek magamra. Az amúgy mindig rendezett barna hajam most összekócolva csüng az arcom körül, és az általában vidám szemeim most kipirosodott a rengeteg sírástól. Látod, mi lett belőlem! De nem hibáztatlak, nem Te tehetsz róla. Az egyedüli vétkes itt én vagyok. Hogy miért? Mert hagytam magam álmokba ringatni. Mert a szívem reményekkel volt teli, és mert elvakított a szerelem. Az a szerelem, amit irántad éreztem, és érzek most is.
Fájdalmasan gondolok vissza a tegnap történtekre. Szinte még mindig remegek, ha arra gondolok, amit akkor láttam. Ahogy Te, a világról szinte megfeledkezve zárod karjaidba azt a lányt. Melinda a neve, ugye jól mondom? Igen, Melinda. Szép név, sokkal szebb, mint az enyém. És maga a lány is. Az arca akár egy angyalé, a teste mint egy modellé. De ez mindegy. Lényeg az, hogy te őt ölelted és csókoltad. Őt, nem pedig engem. Ó, hogy én mekkora ökör vagyok! Hogy hihettem azt, hogy engem szeretsz? Csak mert segítettél néhányszor a tanulásban? Vagy mert mindig volt néhány kedves szavad hozzám? Hiszen az csak mind udvariasság volt! Csak mert tudtad, hogy milyen érzelmek kötnek hozzád. Tudtad, és egyszer sem említetted. Hát igen, ez voltál Te. Ezért szerettem beléd. Ó, már hány éve is? Négy vagy öt? Nem emlékszem, minden olyan homályos már körülöttem. Meg már amúgy sem számít. Te Melindát szereted. És ez ellen nem tehetek semmit. Semmit az ég világon.
Egy könnycsepp csordul le az arcomon. Már megint sírok. Nem volt még elég. Úgy látszik, nem fogyok ki a könnyekből. Lerogyok a mosdókagylóra, és fájdalmas emlékek jutnak az eszembe. Akkor még boldog voltam. Reményekkel teli. Eszembe jut a csodás mosolyod. Minden egyes nevetésed egy tört döf a szívembe. Nem, nem szabad még egy könnycseppet elpazarolnom. Abbamarad a sírásom. Valahol messziről egy éles hang hallatszik. A csengő. Igen, valaki csenget. De ki lehet az? Nem érdekel, senkinek nem nyitok ajtót. Hagyjon mindenki békén! Ez már úgy is vég. De az illető nem hagyja abba. Tűnj el, nem érdekelsz! Még mindig szól a csengő. Nehezen ugyan, de felállok, bár a térdeim még így is összerogynak alattam. Megengedem a vizet, és lassan letörlöm a könnyes szemem. Újra belenézek a tükörbe, és szomorúan nyugtázom el magamban, hogy a látvány nem változott. Már ez sem érdekel. Lassan, araszolva kilépek a fürdőszoba kövéről, és az ajtó felé veszem az irányt, ahol már élesen dorombol valaki. A kilincsért nyúlok, és idegesen kirántom az ajtót. Te állsz a küszöböm előtt. A szívembe melegség, öröm, de egyben bánat és csalódottság költözik, amikor végre felfogom, hogy Te vagy, aki itt állsz előttem. Erősnek, nagyon erősnek kell lennem, hogy ne kezdjenek újra potyogni a könnyeim.
- Beszélnünk kell – töröd meg a csendet. Én nem válaszolok, csupán a szemeidbe fúrom tekintetem. A mindig önbizalmat és megnyugvást sugárzó szemeid most szomorúságot tükröznek. – Kérlek, engedj be!
Nehezen ugyan, de elállok az ajtóból, és utat engedek Neked, bár szólni még így sem szólok semmit. Valahogy nehezemre esik bármit is mondani.
Becsukom az ajtót, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Nem sikerül. Így még mindig némaságba burkolózva figyellek.
- Figyelj, én tudom, hogy láttál engem vele, és azt is tudom, hogy mit érzel…
- Ne folytasd – szakítom félbe -, nem kell magyarázkodnod. Felnőtt ember vagy, azt csinálsz, amit akarsz és amit jónak látsz. Az pedig, hogy én mit érzek, azt csak rám tartozik. Hallod? Csak rám!
Újabb szomorú mosoly jelenik meg az arcodon.
- Most utálsz, ugye?
Hogy kérdezhetsz ilyet? Már hogy utálnálak? Istenem, hát nem veszed észre, hogy mennyire szeretlek?
- Kérlek menj el – utasítom, bár cseppet sem parancsolóan.
Kérésem ellenére nem mozdulsz, csupán az ajkadba harapsz egy halk sóhaj kíséretében. Még a könnyektől elhomályosult szemem ellenére is látom, hogy tépelődsz valamin. Valamin, amit nem biztos, hogy szeretnék tudni.
- Tudod, vannak olyan helyzetek az életben, amikor nehéz bármit is mondani, főleg mert akkor másokat bántunk meg vele. Melinda… szóval… - elcsuklik a hangod. – Ne haragudj rám. Én őt… szeretem. Sajnálom.
Nem mondasz többet, hanem elmész, és már csak az ajtócsapódást hallom. Leroskadok a földre. Még önmagamat is meglepem, mikor sírás helyett szívfacsaróan nevetni kezdek. Mert nélküled elvesztem.
"Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak, és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz."
by Gigi
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Vélemények a verseny alatt:
"Már az első pár sor elolvasása után megtetszett, ahogyan írsz. Az olvasó bele tudja élni magát a történetbe, szinte látja maga előtt a barna hajú, kócos lányt. Egyedül a sok rövid mondat nem tetszik, jobban szeretem a happy and végű történeteket."
"Szédületes. Pont az ilyet szeretem, teljesen eltaláltad az ízlésem. Nálam favorit az irományod, így nem titok, hogy tőlem maximum pontra számíthatsz. Ez lehet kicsit elfogult, de istenem. Ebből akár egy könyvet is eltudnék képzelni! Természetesen kicsit szebb befejezéssel."
"A címből nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly lesz a történet de tetszett. Csak velem ez nem éreztette a valentin napot..."
"Nagyon megható, és szomorú történet. Tetszik, hogy E/'. személyben írtad meg a történetet, ezáltal sokkal személyesebbé válik. Így valentin-nap alkalmával a hangulata elég pesszimista. De én ezeket a történeteket szeretem. Valahogy jobban magával ragad az író érzése. Gratulálok hozzá, szerintem ez lett a legsikeresebb novella. :)"
"Szerintem Valentin nap a szerelemtől szól nem a bánatról, szenvedésről amit a lány érez hisz a fiú mást választotta helyette"