Talán nem éppen alkalomhoz illő, és megbotránkoztató lesz ez a poszt, de most jutottam el arra a pontra, hogy le tudjam végre írni nektek.
Nem kell rosszra gondolni, se valamilyen nagy titokra. Csak szeretném kifejteni nektek a véleményem a magyarokról, a magyarságról, arról, ami mostanában itt Magyarországon folyik. Sosem szerettem volna belevenni a politikát a blogba, annyira idegennek érzem ezt a területet, és egyáltalán nem értek hozzá, nem látok bele a dolgok igazi lényegébe, így most is csak felületesen érinteném.
Szerény véleményem szerint (kövezzetek meg érte nyugodtan), amit kívülállóként, civilként lát az ember, csak elmosódott kép, egy függönnyel takart színpad, koszos tükör, színpad. Ha valaki nem foglalkozik komolyabban a mai gazdasági, politikai helyzettel, abszolúte tudatlannak, becsapottnak, átvertnek érezheti magát. Mindenki kilopja a szemünket, hazudik, csal, és nekünk ezt tétlenül kell néznünk. Nem szólhatunk semmit, ha az étteremben a poharat háromnegyedig töltik meg, ha a fürdőbe nem vihetsz be hűtőtáskát, és fél liter vízért háromszáz forintot kérnek, hogy így maradhassanak fenn, és ne menjenek csődbe. Mert ez így természetes, mit csodálkozunk. ÉS nem emelhetjük fel a hangunk, ha minden egyes politikus össze-vissza hazudozik, ha értelmetlen lépéseket tesz, vagy hogy ne csak az egyik felet említsük, az értelmes lépést csakis azért nem fogadja el, mert nem ő találta ki.
Az előző pár mondatban azt írtam, nem tehetünk semmit. Vagy talán mégis tehetnénk? Mi történne velünk? Jobb esetben nem figyelne senki a hangunkra, magasról leszarná azt, amit mondunk, a mailt, levelet olvasás nélkül törölné. Mert ma ilyen világban élünk. És tudjátok mi a legfurcsább, a legbosszantóbb? Hogy a föntieknek, a politikusoknak, a bankvezetőknek, a milliárdosoknak, a cégtulajdonosoknak ez így tökéletesen megfelel. NEkik meglesz a nyolcvanharmadik mercedesük, a huszadik nyaralójuk, az újabb milliárdjuk. Az meg egyáltalán nem zavarja őket, hogy az ország ijesztő tempóban rohan a veszte felé.
Ez csak egy dolog  a sok közül. Arról ne is beszéljünk, mennyire elfeldkeztek az emberek a tisztelet, az illem, becsület szavakról. Ma már mindenki szó nélkül átgázolhat a másikon, vérig sértheti, kilophatja a szemét, becsaphatja, átverheti. Szól érte valaki is? Sajnos manapság egyre kevesebben. Persze itt is vannak kellemes kivételek, fiatalok, akik még mindig átadják a helyüket a buszon, üzletemberek, akik nem keresnek kiskapukat, hogy áthághassanak egy szabályt. A számuk egyre csökken.
Ha máskor nem, hát ilyenkor, augusztus huszadikán gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy hova jutottunk. Keressük meg, hol rontottuk el eaz országot, mikor kezdtünk el  lefelé gurulni a lejtőn, és próbáljunk meg változni. Próbáljunk meg visszaállni arra az ösvényre, amelyik a helyes útra vezet, amelynek segítségével mi is lehetünk valakik. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről, hogy éljen az emberekben az a tudat, hogy lehet ez jobb is, és hogy igenis tehetünk érte mi is. Ha nem is sokat, de igen, mi is változtathatunk. ÉS ha mi megtesszük, előbb-utóbb talán a fejesek is észreveszik a hibáikat. Én legalábbis ezt remélem. 

írta: fanni.*