Akár még egy Jane Austen regénynek is elmenne ez a cím. De a viccet félretéve a tegnapi bejegyzésen felbuzdulva kicsit átgondoltam, hogy pontosan mit is jelent nekem a blog.
Tudjátok, sok emberről, aki blogol vagy személyes lapot szerkeszt azt állítják, hogy mekkora egoista, hogy imádja önmagát, mert nem rajongói oldalt készít, hanem saját magáról szerkeszt lapot. Nekem soha, egy percre sem fordult volna meg a fejemben, hogy ezt gondoljam egy blogoló egyedről. Pedig pl. Adliz te is ebben vádban szenvedsz, ahogyan sokan még itt a GP-n (engem még szerencsére nem vádoltak azzal, hogy egoista vagyok, pedig szerintem nálam oka is lenne). De nem azért, mi ebben az egoizmus, ha nyíltan vallunk magunkról? Hogy felvállaljuk az életünket, az írásainkat (sokszor nem kevés helyesírási hibával), az álmainkat, az érzéseinket, a kedvenceinket, a véleményünket és még folytathatnám. Mi abban az egoizmus, hogy merünk beszélni talán olyan dolgokról is, amit másnak nem merünk elmondani? És egyébként is. A blog számomra egy önismereti tanfolyam, melyben megismerem önmagam. nem csak ti ismertek meg engem, hanem jómagam is magamat. Rájövök, hogy miket tudok, miben vagyok gyenge, könnyebben felismerem a hibáimat azzal, ha felnyitjátok a szemem egy-egy bejegyzésnél, hogy "hé, ezt azért már nem kellene megtenned". Sokszor ti adtok tanácsot, hogy mit tegyek, és ez jó. És ahogy itt elmélkedek, néha tényleg felfedezek magamban valami új dolgot, amire még nem jöttem rá.
És ha már a blogoknál tartunk. Tegnap néztem a naplómat, amit még májusban vettem, és észrevettem, hogy üres. Egyetlen sort nem írtam az otthoni asztalfiókos naplómba május óta, noha két éve még hetente többször írtam naplóbejegyzést. Most pedig ide írok olyan bejegyzéseket, amit bárki elolvashat. És képzeljétek, hogy néhány éve, mikor a tévéből hallottam a blogokról, és hogy pontosan mit is takar ez a kifejezés, még elborzadtam, hogy ki lehet az az idióta, aki az egész világnak kifecsegi a magánéletét. Most meg már ugye én is itt vagyok, és írom a sorokat. Én is lecseréltem az asztalfiókos titkos naplót egy nyilvános blogra. Most lehet támadni, hogy a egóm miatt tettem, mert hát egy rendes naplót nem olvassa senki, maximum a kíváncsi kisöccs vagy kishúg, aki nővérkéje szerelmi ügyeit akarja megtudakolózni, de más nem, ezt meg bárki olvashatja kedve szerint, így lehet szeretni meg dicsérni egy-egy jó bejegyzés után.
De amúgy meg akarva-akaratlan is más stílusban írjuk a naplót meg a blogot. Más dolgokat is írunk bele. Régen a naplómban nem foglalkoztam a helyesírással, a fogalmazással meg ilyenekkel. Sokszor könnyek közt írtam, akkor még azzal se törődtem, hogy olvasható legyen, és esetleg máskor is vissza tudjam olvasni kibogozva a betűket. Sokszor írtam akkor is, mikor igen boldog voltam, de legtöbbször tényleg a szomorúságomat fojtottam bele. Sokszor nevetek, mikor visszaolvasom a 13 évesen írt bejegyzéseket, meg mikor Arról-a-bizonyos-személyről áradoztam. De most már nem érzek késztetést, hogy csak magamnak írjam meg a gondolataimat, úgy gondolom, hogy muszáj nyíltnak lennem, és kikiabálni a világnak a véleményem. Ez tesz már boldoggá. Ennyi.
Amúgy más dolgokról írunk egy blogba, mint egy rendes naplóba. Itt azért figyelünk, hogy olyan témát üssünk fel, ami esetleg érdekelhet másokat is, nemcsak magamat. Mert hát ugye a látogatottság is számít, mégha magunknak nem is valljuk be. És azért olyan mértékben sem teregetjük ki a legféltettebb titkainkat, mint egy titkos füzetbe, mégha néha be is vallunk valamit a titkainkból, de nagyon-nagyon őszintén csak ritkán merünk beszélni róluk.

írta: Gigi