Step by step2010.09.15. 22:36
Ott álltam, a rózsalugashoz vezető, sárga köves út legelején, és készültem megtenni A lépést. A lépést, mely az elmúlt pillanatokat végképp a feledés balzsamos homályába taszítja majd... a lépést, mely a jövő hívogatóan meleg tűzköre felé löki majd lelkem.
Régóta éreztem már, hogy egyszer eljön ez a pillanat, melyben elkezd átfordulni létem hatalmas szerencse-kereke.
Vártam már rá, hosszú éjszakákon át, növekvő fezsültséggel a szívemben. És most itt volt, elérkezett, és én éreztem, hogy igen, ez Az a Pillanat, annak ellenére, hogy a múltban úgy képzeltem, hogy majd egy különösen nehéz döntés, vagy kivételesen nagy változás karneváli maszkjában fog megjelenni, hogy felkérjen táncolni. De végül nem így történt.
Csendesen jött, az első őszi zivatarokkal. Észrevétlen, puha léptekkel lopakodott lelkem kihalt folyosóin, hogy a megfelelő pillanatban majd felfedhesse magát. Hosszú fekete kabátját fellebbentve mutatta meg végül évszázados arcát. Hangja olyan volt, mint egy esőcsepp koppanása a tó tükörsima vizén.
Felfedte előttem az utat, és a jövő néhány homályos képét, majd egy biztató félmosoly kíséretében arra kért, hogy lépjek.
És én megtettem. Ráléptem az útra, még akkor is, ha fának éreztem magam, mely a talajból kitépett gyökereit kezdi el vonszolni új lakhelye felé.
Most pedig?
Most furcsa képek villódzanak össze-vissza. Ha a hátam mögé nézek, látom a múltam összes szereplőjét, az összes történést... Az összes könnyet, és az összes mosolyt. És látom azt is, hogy miért kellett magam mögött hagynom őket, habár nem tagadhatom, nagyon sokukat fájón fogom hiányolni.
A jövő alakjai bizonytalanok. Meleg fények, csalóka hangok még csupán. Igazán még nem is élnek, csak talán egy másik dimenzióban, ahol már az is megtörtént, ami itt még csak történni fog. Nevetve, vagy épp kérlelőn hívogatnak: siessek elébük amilyen hamar csak lehet. Óh, bár lehetne! De az idő, a vasfogú démon nem tűri, hogy akárcsak egyetlen másodpercét is átugorjuk.
Tehát nem marad más, mint hagyni a perceknek, óráknak és napoknak, hogy a maguk medrében folyjanak, és szépen lassan megtöltsék érzésekkel és élményekkel azt a mélyfekete űrt, mely kilomtalanított lelkemben tátong.
"Menj tovább a sárga köves úton!"
...
Írta: Vivv
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Csak ennyit tudok hozzáfűzni!:
Ne hajszold az időt!; - Inkább éljed! Tegnap előkészítetted a vasat, a kohót, a kalapácsot, hogy ma összekovácsold a holnapot. Türelmes légy ;- Az idő nem késik, nem siet :- Egyenletes grafikon. Itt volt, van, elmúlik és lesz újra. Meghozza gyümölcsét mindig, legyen az édes vagy keserű és mindennek eljön a maga ideje. Ne hajszold ;- Használd ki, s következetesen, gyengédséggel, szeretettel éljed! Akkor nem marad üres a visszaemlékezés a Te időd végezetével amit ne sajnálj. Hagytál hátra valamit, amit új lelkek tovább visznek és általuk tovább él...és egyedül az idő képes arra amire Mi Emeberek nem ;- A legmélyebb, az igazán mély sebeket begyógyítani. Az idő megérdemli, hogy szeress benne lenni és ezt meghálálja azzal, hogy vagy....Ráadásul az idő pénz!!! Az idő elhozza saját végezetének idejét is. A "központ" visszarendel mindent magához és nem lesz univerzum, kozmosz, megszünik minden galaxis, tejútrendszer, nem lesznek csillagok és naprendszerek. Akkor majd megáll az idő ;- Évmilliárdok múlva. ( Védett saját bölcsesség! )
*******
Amikor az út végére érsz, s a legutolsó kapuhoz életedben, sok-sok kapu átlépése után az évek alatt, egy pillanatra még visszatekintesz erre a megszokott, zűr-zavaros de mégis szeretett világra, s hirtelen hiányozni fog a jövőd akkor, amit most még nem ismersz és nem látsz. Arra gondolsz majd, hogy minden ami itt történt szinte nem is volt igaz, hogy az emberöltő a mindenséghez viszonyítva egy pillanat sincs, félteni fogod rózsáidat, a vadvirágokat, nesztelen léptű szerelmeket, illatokat és vinni szeretnél belőlük magadnak a tudatod számára, hogy az átlépett kapu becsukodása után, mely végleges, legyen, maradjon, létezzen még innen ott, odaát:
- A velünk szemben lévő, párhuzamos világban, mely pont olyan, mint a mienk, ellentétes társadalmi viszonyok a törvényei és vele együtt összesn három van, mind egy dimenzióban. Ezek valóban léteznek, mi lakunk ott, mind a hármon és onnan jövünk ide, csak nem ismerjük fel Önmagunkat, mert csecsemők vagyunk még, amikor elhagyjuk egyszer s mindörökre ezt az ismert mostani világot. Megteheted lépéseidet, majd rádöbbensz;
- Mind ugyanaz. Csak nem egyformák, nem egy időben és nem egy dimenzióban de a végtelenségig a mi tükörképünk...és végezetül örömmel léped át azt kaput, mert mindenkivel találkozol. A titokzatos odaát nem titokzatos, csupán ismeretlen még;
- Nekünk.
...de mi élünk ott és mi alkottuk meg magunkat itt, a teremtés által, s könnyűvé válnak lépteid, nem gyökeredzik a földbe, s boldogon haladsz tovább, tovább, új, s ismeretlen dimenziók felé;
- A sárga köves úton haladsz tovább, mely lassan-lassan átváltozik pont ugyanúgy, mint Te. Csak ugyanúgy...Hisz az az út már nem itt van akkor.
( éppen a velünk szemben lévő, valóban létező világról írok, mely megegyezik a Földdel, s én láttam a többivel együtt )