"Talán furcsán hangzik, de az ember magáért él. Nem a családjáért, nem a barátaiért, nem az ismerőseiért. Az ő élete a legfontosabb. Vagy nem? Hiszen "magaddal vagy" éjjel-nappal, ha valamit elszúrsz, esetleg sírsz, ha megdícsérnek örülsz, ha a barátokkal jól érdezed magad, boldog vagy, ha ellenségek vesznek körül, akárhogy is játszod az erős embert, rosszul érzed magad. Akármit teszel, akármit mondasz, mindig kapcsolódik hozzád. Például ha segítesz valakin, akkor ki segít? Te. Magadnak is jót tettél vele? Bizony, mert utána örülsz a másik sikerének. De akkor is te örülsz. Érted már, mire akarok kilyukadni? Ha nem, akkor mondom, hogy NEM arra, hogy minden ember egoista. Ennek így kell lennie."
{Madarkaa}

Ezt muszáj volt ide bemásolnom, mert annyira igaznak tartom. Tényleg így van. Úgy gondolom, ameddig kicsi vagy, elsős, másodikos, akár még ötödikes korodban is, mindent azért csinálsz, hogy a szüleid büszkék legyenek rád. Ha ötöst kapsz, akkor is legtöbbször a családod elismerének örülsz, nem pedig a magad munkájának.

Így viszont nyolcadikos fejjel néha már elgondolkozik az ember a dolgokon. Normál esetben (ha nem vagy gimnazista már ötödikes korod óta, hanem rendes általánosba jársz) ilyenkor kell eldöntened, hogy ugyan mit is akarsz kezdeni az életeddel. Nagyon nehéz eldönteni tizennégy éves fejjel, hogy az elkövetkezendő negyven évben mik a terveid, kivéve ha nem vagy valami Mozart-utánzat teszem azt, vagy egy kiváló jellemű és határozott személyiségű ember. És akkor mi lesz? Anyuci meg apuci határozza el a te jövődet?

Nehezen, de ilyen korban jössz rá (ha nem előbb, vagy valami szerencstlenség folytán később), hogy vagy tanulsz, vagy mehetsz wc-s néninek. De legfőképpen azt, hogy magadnak tanulsz. Nem a szüleidnek, nem a tanáraidnak, nem az iskolának, hanem csakis és kizárólag magadnak. Hogy érj valamit felnőttként, és ne cseszd el az egész életedet már ilyen korán. Mert én akarok lenni valaki és akarok hozzáadni valamit az élethez. Mert a saját életünket mi írányítjuk a döntéseinkkel, a szüleink és a családunk csak kezdetben kormányozhatnak helyettünk, a barátok pedig lehet, hogy nem mindig állnak majd mellettünk.

Gondolkodom, tehát vagyok. Cogito ergo sum.

írta: meaghan

Gondolom sokan emlékeztek arra, hogy mi történ 8 évvel ezelőtt. Emlékszem... még 4.-es voltam, és első héten nem mentem suliba, mert beteg voltam. Otthon ültem, és néztem a meséket a TV-ben. Egyszercsak megszakadt az adás, és bemondták a hírt. Szóltam anyának, hogy jöjjön gyorsan, mert történt valami. Ő főzött. Beszaladt a nappaliba, és átkapcsolta a BBC-re. Néhány perc múlva már élőben láttuk, ahogy a második gép belecsapódik a World Trade Centerbe. Nem tudtam mi történt. Anya beküldött a szobámba. Még sokáig ott ült a TV előtt. Így értettem meg, hogy mit is jelent a terror. Az egész világ ezen a napon jött rá, hogy soha nem lehetünk biztonságban.

Erre a borzasztó napra emlékezve egy napra elsötétül a honlapom. csináltam egy új fejlécet. Így próbálom meg felhívni a figyelmet, és egyben megemlékezni az áldozatokra.

Engem nagyon megrázott az a bizonyos nap. Igaz, hogy még kicsi voltam, és nem tudtam felfogni miért történt mindez. És most, hogy felnőttem még inkább nem tudok valamit megérteni... miért kell ölni?

írta: artist

Az osztály nőstény tagjainak, s köztük, sajnos vagy szerencsére nekem is, kialakult a legújabb szokásuk. A stírőlés. Nos, természetesen, ez, azt hiszem, együtt jár a korral, és normálisnak  vehető, hogy ha elmegy mellettünk egy srác, végigmérjük, de kezd az egész aggasztó méreteket venni. A nap nagy részében ugyanis nem szakadunk le a témáról, de még osztálykiránduláson is folyamatosan előjön. Persze mindenkinek más az ideálja. Egyikünknek csak a kockahas, az ismos test a lényeg, a másiknak a testtartás számít, a harmadik magasságra értékel.
Nem tudom, mennyire fogott meg titeket ez a téma, de szeretnék ennél maradni, ugyanis képteléen vagyok magamban tartani a módszereinket. A módszereinket, amikkel listákat írunk, pontozunk, számítunk, átlgaot számolunk. Hetente. Naponta. Egy-egy unalmas órán. Mert ez ilyen. Jó magyar szokás szerint mi is belülről haladunk kifelé, így szegény fiúosztálytársaink titokban jópárszor megkapták már a magukét. Regi rendszeresen készít egy táblázatot, vízszintesen a lánynevek, függőlegesen a fiúnevek, mi pedig sorrendet teszünk. Nos, nem egyszerű tizennégy (szerintem) alapból nem helyes fiú közül elsőt választani, még a dobogón is igencsak rágódni kell. Valaogy azonban mégis mindegyikünk kitalál egy szisztémát, ami alapján döntünk, s mire mind a húsz sor megtelik, már izgatottan várjuk az eredményt. Mert akárhogyan vesszük is, kiváncsiak vagyunk, nekünk, lányoknak, milyen ízlésünk van, illetve, hogy a többiek ízlése mennyire egyezik meg a miénkkel. Regi és Bogi számológéppel, tollal és füzettel felszerelkezve neki áll a munkának, számol, majd gyors ütemben végigszáguld a lányok között a papír. És hogy mi derül ki végül? Hogy a mi nagy értékszemléletünk, ízlésünk, nevezze ki, ahogy akarja, napról-napra, hétről hétre változik. :)

írta: fanni.*

Akár még egy Jane Austen regénynek is elmenne ez a cím. De a viccet félretéve a tegnapi bejegyzésen felbuzdulva kicsit átgondoltam, hogy pontosan mit is jelent nekem a blog.
Tudjátok, sok emberről, aki blogol vagy személyes lapot szerkeszt azt állítják, hogy mekkora egoista, hogy imádja önmagát, mert nem rajongói oldalt készít, hanem saját magáról szerkeszt lapot. Nekem soha, egy percre sem fordult volna meg a fejemben, hogy ezt gondoljam egy blogoló egyedről. Pedig pl. Adliz te is ebben vádban szenvedsz, ahogyan sokan még itt a GP-n (engem még szerencsére nem vádoltak azzal, hogy egoista vagyok, pedig szerintem nálam oka is lenne). De nem azért, mi ebben az egoizmus, ha nyíltan vallunk magunkról? Hogy felvállaljuk az életünket, az írásainkat (sokszor nem kevés helyesírási hibával), az álmainkat, az érzéseinket, a kedvenceinket, a véleményünket és még folytathatnám. Mi abban az egoizmus, hogy merünk beszélni talán olyan dolgokról is, amit másnak nem merünk elmondani? És egyébként is. A blog számomra egy önismereti tanfolyam, melyben megismerem önmagam. nem csak ti ismertek meg engem, hanem jómagam is magamat. Rájövök, hogy miket tudok, miben vagyok gyenge, könnyebben felismerem a hibáimat azzal, ha felnyitjátok a szemem egy-egy bejegyzésnél, hogy "hé, ezt azért már nem kellene megtenned". Sokszor ti adtok tanácsot, hogy mit tegyek, és ez jó. És ahogy itt elmélkedek, néha tényleg felfedezek magamban valami új dolgot, amire még nem jöttem rá.
És ha már a blogoknál tartunk. Tegnap néztem a naplómat, amit még májusban vettem, és észrevettem, hogy üres. Egyetlen sort nem írtam az otthoni asztalfiókos naplómba május óta, noha két éve még hetente többször írtam naplóbejegyzést. Most pedig ide írok olyan bejegyzéseket, amit bárki elolvashat. És képzeljétek, hogy néhány éve, mikor a tévéből hallottam a blogokról, és hogy pontosan mit is takar ez a kifejezés, még elborzadtam, hogy ki lehet az az idióta, aki az egész világnak kifecsegi a magánéletét. Most meg már ugye én is itt vagyok, és írom a sorokat. Én is lecseréltem az asztalfiókos titkos naplót egy nyilvános blogra. Most lehet támadni, hogy a egóm miatt tettem, mert hát egy rendes naplót nem olvassa senki, maximum a kíváncsi kisöccs vagy kishúg, aki nővérkéje szerelmi ügyeit akarja megtudakolózni, de más nem, ezt meg bárki olvashatja kedve szerint, így lehet szeretni meg dicsérni egy-egy jó bejegyzés után.
De amúgy meg akarva-akaratlan is más stílusban írjuk a naplót meg a blogot. Más dolgokat is írunk bele. Régen a naplómban nem foglalkoztam a helyesírással, a fogalmazással meg ilyenekkel. Sokszor könnyek közt írtam, akkor még azzal se törődtem, hogy olvasható legyen, és esetleg máskor is vissza tudjam olvasni kibogozva a betűket. Sokszor írtam akkor is, mikor igen boldog voltam, de legtöbbször tényleg a szomorúságomat fojtottam bele. Sokszor nevetek, mikor visszaolvasom a 13 évesen írt bejegyzéseket, meg mikor Arról-a-bizonyos-személyről áradoztam. De most már nem érzek késztetést, hogy csak magamnak írjam meg a gondolataimat, úgy gondolom, hogy muszáj nyíltnak lennem, és kikiabálni a világnak a véleményem. Ez tesz már boldoggá. Ennyi.
Amúgy más dolgokról írunk egy blogba, mint egy rendes naplóba. Itt azért figyelünk, hogy olyan témát üssünk fel, ami esetleg érdekelhet másokat is, nemcsak magamat. Mert hát ugye a látogatottság is számít, mégha magunknak nem is valljuk be. És azért olyan mértékben sem teregetjük ki a legféltettebb titkainkat, mint egy titkos füzetbe, mégha néha be is vallunk valamit a titkainkból, de nagyon-nagyon őszintén csak ritkán merünk beszélni róluk.

írta: Gigi

Tegnap este olvastam. Méghozzá a Veronika meg akar halni című könyvet. Már egy ideje kint van nálam, de még nem értem a végére. Még kb. 20-30 oldalt kellene elolvasnom, de éjszaka már nem volt kedvem, fáradt voltam.
Volt egy rész a könyvben, ami elég érdekes... Sosem gondolkodtam ezen. Íme a kérdés:
Miért ilyen sorrendben vannak a betűk a billentyűzeten?
Nem hagyott nyugodni így a neten is megnéztem, de ott kevesebbet találtam, mint a könyvben...

♦ Ezt találtam a neten: // Wikipédia
     A QWERTZ vagy QWERTZU billentyűzet egy széles körben elterjedt, számítógépes és írógépes billentyűkiosztás, amit legfőképp a germán eredetű nyelveknél és Kelet-Európában használnak. A név a bal felső sarok első hat betűjéből ered: Q W E R T és Z.
A QWERTY billentyűzetkiosztástól a "Z", és az "Y" felcserélésében tér el – mert a "Z" többször fordul elő a németben, mint az "Y", és mert a "T" és a "Z" sokszor egymás mellett fordul elő a németben. Az ékezetes magánhangzók is külön billentyűkön helyezkednek el – ez leszorít több írásjelet a külön billentyűről.
A QWERTZ billentyűzet kapcsán gyakran előkerül a "magzar billentz\yet ruley" mondat, ami a magyar kiosztásnak megfelelően, angol billentyűzeten leütött billentyűk leütésével keletkezett a QWERTZ kiosztást nem kedvelő informatikusok körében.

♦ Ez volt a könyvben: // idézem
     - Nevezzük ezt a billentyűzetet qwerty-nek, mert így követi egymást az első sor betűi. Én bizony sokat gondolkodtam eajta, hogy vajon miért pont így van és megtaláltam a választ. Christopher Scholes találta fel az írógépet 1873-ban, hogy az emberek szebben tudjanak írni. De volt egy hibája: ha valaki túl gyorsan gépelt, összeakadtak a billentyűk és megállt a gép. Így hát Scholes megtervezte a qwerty- billentyűzetet, hogy gépírók ne tudjanak olyan gyorsan írni.
- Hihetetlen.

Szóval a lényeg: Azért van így, hogy az emberek ne írjanak olyan gyorsan.
De szerintem nehezebb lenne úgy írni, hogyha sorban lennének a billentyűk. Vagy ezt csak azért mondom, mert ehez vagyok hozzászokva. Nem tudom, úgy biztos furcsa lenne. Viszont így, ebben a módszerben nem nagyon látok rendszert... Sebaj! ;)
Kíváncsi vagyok, hogy az infó tanárom tudja- e rá a választ? xD

írta: Márk